Isaura unokái

Tudom én, hogy nálunk is volt jobbágyság, különböző elnyomások meg most aktuálisan is vannak nagy társadalmi különbségek, de azt hiszem, Brazíliában a rabszolgaságnak máig érezhető nyomai vannak.
Vannak ezek a félpontos helyzetek, amikor csak enyhén vagyok zavarban és/vagy érzem magam kényelmetlenül a hierarchikus különbségek, a másik fél kiszolgáltatottsága miatt (persze lehet, hogy csak az érzékenységem túlzott), meg vannak a konkrét durvulások, ami már egész pontot ér.
Az egyik félpontos helyszín a ruhabolt. Nekem alapjáraton is van egy gyengülő, mára már megdolgozott eladófóbiám, aminek nem tesz jót a trópusi klíma. Itt legalább kétszer annyi eladó áll rendelkezésre, mint amennyire szükség van, nem lehet elkerülni a kontaktust, mindenképpen odajön valaki, hogy már van-e saját eladóm, nincs, akkor ha bármire szükségem van, hívjam őt, és mondja a saját nevét . Mindenképpen odajön, még egy nevet is meg kéne jegyeznem, persze elfelejtem, zavarba jövök, elmenekülök. Másik félpontos az utcaőrzés. Vannak emberek, akik egy nagyobb kereszteződésben állnak egész nap, van kis házuk (vagy nincs), a környéken lakók dobják össze a fizetésüket, cserébe ők vigyázzák a biztonságot, útbaigazítanak, segítenek parkolni, füttyjeleket adnak le, ha jön valaki.
Ami már a félpontoson felül van: az élelmiszerboltokban a bezacskózó emberek. A kasszánál állnak, különválogatják kategóriák szerint a vásároltakat, zacskóznak, a vásárló kezébe adják a zacskókat vagy segítenek bepakolni a kocsiba. Két vásárló közt ugrásra készen állnak a közelben. Nem nagyon beszélnek.
A takarítónő/bejárónő/házvezetőnő foglalkoztatása itt mindennapi, mindenkinek van háztartási alkalmazottja, azt hiszem a középosztálybeli státuszszimbólumokhoz tartozik ez is. Az első családnál a bébiszitter volt a mindenes, ott is lakott a családdal. A lány egyébként harminc pár éves, főiskolát végzett, fehér. Először akkor jöttem zavarba, mikor étkezés után  el akartam mosogatni, és mondták, hogy hagyjam nyugodtan. Aztán leültünk beszélgetni a háziakkal és a mosogatnivaló eltűnt. Néha az anyuka is mosogatott, a logikát az együttélés 5 hete alatt nem tudtam megfejteni, meg az ellentmondástól sem sikerült megszabadulni, hogy ha nem mosogatok el, akkor dolgoztatok valakit, ha elmosogatok, akkor elveszem/nem tartom kielégítőnek a munkáját. A házban egyébként kétféle lift volt, megnevezései: social, servico. Kicsit ez is gyanús volt, bár a háziak úgy magyarázták, hogy a socialt használja mindenki alapjáraton, a servicoba meg ha mondjuk szállítani kell valamit, és persze lehet véletlen is, hogy mikor először mentünk valahova nagycsaládosan, a bébiszitter a servico típusút hívta (egyébként vegyesen használtuk mindkettőt). A ház az elmúlt 5 évben épült valamikor, tehát már jóval a rabszolga felszabadítás után (egész Brazíliára vonatkozóan 1888-ban hoztak törvényt, Porto Alegrében már 1884-ban megtörtént).
A minap voltam a fogadócsaláddal egy tévéstúdióban (kicsi, regionális tévé, stúdión, irodán és várószobán kívül nincs is más ott), a műsor műfaja talk show, a család a cíber bullying témában újságíró szakértőként volt meghívva. A setting brazilos, van egy mentalista, egy újságalapító fiatal újságíró, egy angoltanár, aki tanít a műsorban (meg reklámozza a nyelviskoláját), egy pezsgő- borszakértő, egy sámán és a Család, mint újságíró-szakértő. Mindenki fizet a részvételért (a családot kivéve, illetve ő nem pénzzel, hanem kapcsolati tőkével honorál), nyilvánvalóan a reklám, a képernyőn való megjelenés a fő cél. Ami a rabszolgasághoz köti az egészet, az a műsorvezető asszisztense, illetve az ő szerepe. Ő a mindenes, aki a kellékeket hordja, be- és kirohan készségesen, rabszolgává akkor válik, amikor a műsorvezető, mint jó gazda az ugráltatás mellett folyamatosan hecceli, szidja, erőszakos vele, ő pedig maximum sír (vagyis sírást imitál), vagy elfut a képernyőről.
Az egyértelmű rabszolgák a szemétgyűjtők, catadorok. Egész nap az utcán vannak, bemásznak a konténerekbe, az ott találtakat felpakolják a lovaskocsira vagy a saját erővel húzott kiskocsira, a végén meg borzalmasan kevés pénzért eladják a szétválogatott cuccot egy szemét dílernek, aki továbbadja, gondolom már jobb pénzért, hogy aztán a nagykereskedő jóljárjon, állítólag nagy pénz van a szemétben, Brazília nagy újrahasznosító. Kicsit elgondolkoztam, hogy otthon a guberálás nem ugyanezen ok miatt lett-e betiltva...

Régebben beszélgettem egy nővel itt, aki a rabszolga felszabadítás kapcsán javasolta, hogy nézzem meg az Isaurát, film is, sorozat is, szépen bemutatja ezt az egész helyzetet.Felvilágosítottam, hogy az Isaura gyakorlatilag majdnem annyira magyar kultúrkincs, mint amennyire brazil, lévén az első rendes sorozat/szappanopera, ami otthon ment. A kiszabadítási expedíció szervezést csak magamban tettem hozzá.

epilógus

A bozótvágó késes finálé után idővel megnyugodtak a kedélyek, a hangulathullámok elcsendesedtek, az élet a békés megszokás medrébe terelődött. Persze azért feszített tükrű hegyi tóvá nem alakultak a mindennapok a családokkal, kisebb fordulatok még akadtak, csak hogy eszembe se jusson unatkozni. Az egyik a pasi (első család férfitagja) kirohanása volt, amit emailben intézett, miután szakítottak az ex-anyukával. A kirohanás nekem szólt, három bekezdésben taglalta a felelősségemet a kapcsolatuk tönkretételében, szemrehányva, hogy nem költöztem el előbb, illetve, hogy nem töltöttem kevesebb időt a lakásban. Meg egyébként is hálátlan és kegyetlen vagyok, ha még nem tudnék róla. Utólag persze humoros figyelni, ahogy egy 48 éves férfi hirtelen óvodássá változik, de az adott pillanatban nem nagyon tudtam, hogy mi jövet még ki ebből a helyzetből meg a dühéből felém, ijesztőbb volt a dolog, mint mulatságos. Megkérdeztem pár embert a lehetséges kimenetelekről, többek közt az ex-anyukát is, aki nagyon sajnálta, hogy belevonódtam ebbe az egészbe, átérezte a félelmemet, a helyzet abszurditását, felajánlotta a pszichológusa segítségét, majd még aznap újra összejött a pasival. Ez legalább annyira szíven ütött, mint az email, de már túl vagyok rajta. A másik kanyar a mostani család exnőjével volt. Elutaztam pár napra, visszatérve a család elmesélte, hogy együtt töltötték a hétvégét a nővel, de nem akar tőle semmit (megy a seveled-senélküled forgatókönyv), kicsit beszélgettünk erről, majd kimentem a konyhába, ahonnan a ruhaszárító részleg nyílik. Mikor megláttam, hogy két fehérneműm közé diszkrét jelzésként fel van akasztva a nő bugyija, mint rúzsnyom a tükrön, karcolás a fatörzsön, hogy "itt jártam", nagyon sokat nevettem. Már a feltételezésen, hogy erre szükség van. Azóta már összebarátkoztunk, függetlenül a családdal való szappanoperától, úgy tűnik az ő történetükben sikerült visszaadni a szerepemet.
Egyébként itt minden csodálatos, aggodalomra semmi ok, én jól vagyok, a családokkal kapcsolatos események pedig rég a múlt ködébe vesztek azóta.

negyedik rész

Az új család egy egyedülálló pasi és a macskája, Díva. Egészen más környezet másik negyed, más élet. A folyóhoz közel, a régi áruraktáraktól nem messze van a ház, nincsenek aranyhalak, nincs kis tó, nincs udvar, vannak viszont a környéken favellák, kokaindílerek, kurvák (nem a sarkon, de nem messze). Az új családom negyvenpár éves, egyedülálló, gyerektelen, újságíró-zenész. Viszonylag sok figyelmet igényel, szeret beszél(get)ni, mely nagyrészt az általa előadott lazán kapcsolódó monológok végtelen láncolatát jelenti. A macska cirmos, fiatal, inkább goromba kutyaként viselkedik. Mikor felvázoltam a munkahelyemen a szituációt, mindenki kicsit csodálkozott, volt aki féltett, mondván: nem biztonságos helyzet ez. Én is kicsit bizonytalan voltam, a brazil kapcsolati viszonyokat elnézve minden elképzelhető, az első hét óvatosan telt, beszélgetve férfiak és nők közt lehetséges barátságról, kapcsolatokról, minden másról is, próbálva a sorok közt lejelezni a határaimat. Ő mesélt közben egy nőről, aki az utolsó kapcsolata volt, szétrombolta az életét, megcsalta minden barátjával, megszégyenítette a munkahelyén és más nyilvános terekben, most éppen perli (mármint a családom a nőt), kezdeményezett távolságtartást is, ha a nő hívja, nem veszi fel a telefont, vagy a huszadik hívásnál kiabálás van.
Az első ottlakott hét végén (aminek során egyszer sem sikerült reggel megtalálni a munkába vezető busz megállóját nem volt ágyam, az ablak egy része kitörve, csak nejlonnal befoltozva, kint meg még hideg), vasárnap volt az ex-család gyerekének szülinapja, habnak a tortán. Nekem kicsit fura hangulatban telt, de a pasi odajött köszönni a család többi része nyilván a nyakamba borult, végülis eltelt a délután, ha nem is felkavarodásmentesen. Valószínűleg ez is közrejátszhatott abban, hogy mikor hazaértem, egyszercsak azon vettem észre magam, hogy a kapuban elkezdett velem beszélgetni egy nő, aki már a lakásban van, mikor én rájövök, hogy csak az ex barátnő lehet, a macskát a nevén szólítja, a macska meg nem karmolja arcon, tehát sok időt töltöttek együtt. A család nincs otthon, leülünk a konyhában, javaslok egy cigaretta elszívást a stressz csökkentésére, ő elfogadja (miután csekkolta, hogy a kisszobában vannak a cuccaim és van egy ágy is, ergo nem alszom az exével, ez már biztos bizalomkeltő volt). Beszélgetünk, elmondja, hogy mennyire ment tönkre az élete, pszichiátriára került, gyógyszeres kezelés, illusztrálandó elővesz egy cipősdoboznyi (!) gyógyszert, hogy ezeket szedi. Közben felteszek egy teát is, mire szedi pontosan a melyiket, próbálom fenntartani a beszélgetést, depresszió, szorongás, agresszió, sorolja ő, tovább is, én hallgatom (pszichoterapeuta szülővel nem teljesen idegenek az ilyen típusú beszélgetések), csak egy pillanatra futott át az agyamon, hogy a forró víz és a nőben meglévő feszültség találkozása mit csinálhatna velem. Közben a család hazajött, így én abbahagyhattam a rögtönzött lelkitámasznyújtást, visszavonultam a szobámba. Ők kiabáltak, sírtak, kimentek a lakásból, aztán a család visszajött, teljesen kiborulva. Kicsit beszéltünk a helyzetről, én sokszor bocsánatot kértem, hogy hagytam megszállni a lakást, ő jelezte, hogy aggódik a biztonságomért, eltűnt a szobájában, majd visszatért egy 50 centi hosszú pengéjű alabárddal, hogy ez az ágya alatt van, elég éles, tudjak róla, ha esetleg szükség lenne rá. Ezen a ponton nagyon elkezdtem nevetni, jeleztem is, hogy ez egy viszonylag fura este volt eddig is, de most mégiscsak az a helyzet, hogy ő most labilis lelkiállapotban, kisírt szemekkel áll a szobám közepén egy bozótvágó késsel a kezében és az én védelmemről magyaráz, ez elég abszurd. Ezzel véget is értek a történesek arra a napra, meg a feszültségek is egy időre.

harmadik rész

A harmadik itt töltött hetem hétvégéjén megérkezés utáni képzést tartottunk három új önkéntesnek, a szállás az egyik önkéntes fogadócsaládjánál volt. Apa, anya, gyerek, nagypapa, mindenki iszonyatosan kedves, készséges, lelkes a jelenlétünktől, mindent megmutatnak, elmagyaráznak, viccelnek, főznek, igazi családi hangulat. Mikor vasárnap hazaértem, igyekeztem nem megzavarni a saját családom idilljét, tudván, hogy ugye ez fontos közös idő, mégis, mikor az anyuka odahívott magukhoz beszélgetni, majd egy kérdésemre nem tudván a választ, megkérdezte a pasit, hogy ő mit tud erről, és a pasi csak hozzá volt hajlandó beszélni, rám nézni sem, akkor egy kicsit kellemetlenül éreztem magam. Erős a brazil családi határ, de hogy ennyire... Ezen kicsit szomorkodtam, a szomorkodást meg elmondtam a bébiszitternek a napi sorozatnézés program szünetében. Hogy kicsit nyomasztó úgy élni, hogy valakinek a terhére vagyok. Nagyon megértette. Majd két nap múlva az anyuka leült velem beszélgetni, hogy mi van pontosan, mert a bébiszitter elmondta a mindenes senhor C.nek, hogy nem érzem magam jól, nem tudja, mit csináljon, senhor C. elmondta az anyukának, aki beszélt a bébiszitterrel, hogy pontosan mit mondtam, majd a végén sort kerített rám is. Persze ezek a kommunikációk mind a háttérben mentek, mint egy jó sorozatban. Aztán az anyuka leült a pasival, hogy megjavítsa a helyzetet, még egy mediáció a pszichológusnál, a végeredmény pedig az lett, hogy költözzek el, lehetőleg minél hamarabb. Az anyukával sírtunk, a végeredmény mégis ez lett. Ő elkezdett nekem új családot keresni.

kezdetek (sorozat második rész)

2. rész. (szappanopera folytatása)
A reptéren a fogadószervezet képviselője várt, a családdal csak órákkal később találkoztam (kirándultak, aztán még meglátogattak egy ismerőst...), akkor is csak az anyukával, a gyerek már aludt, a babysitter is, a pasi nem volt otthon, vagy nem mutatkozott, csak következő nap este láttam. Az első héten elmentek mediációra az anyuka pszichológusához, ahol a téma a maradásom/menésem volt (ugye milyen kifinomult itt a kapcsolatkezelési technika, figyeljük csak meg később a változást). A beszélgetés során kiderült, hogy 1. az anyuka nagyon szeretné, ha a saját vágyai teljesülnének, ami ebben az esetben egy külföldi (ezesetben jómagam) befogadása (már csinált ilyet, nagyon megszerette a lányt, stb.), az apuka meg nagyon szeretné megtartani azt a kevés időt, amit kettesben töltenek, ami minden második hétvége, mikor a gyerek az apjánál van, a babysitter meg a saját otthonában (házon kívül tehát). A mediáció szerdán este történt, utána az anyuka elmondta, hogy a kompromisszumos megoldás tehát ez: maradhatok, de minden második hétvégén le kéne/kell lépni, pénteken vagy szombat reggel és csak vasárnap visszaérkezni. Ja, és a következő hétvége pont egy második hétvégének számít, persze ha nem tudom megoldani, úgyis jó, persze érthető volt, hogy nem annyira jó (a brazilok nagyon udvariasak, nem feltétlenül mondják, hogy menj el, mégha ezt is szeretnék, de itt elég egyértelmű volt). Nagyon rugalmas vagyok (bizonyos tesztek szerint a bizonytalanságtűrésem kiváló), meg ugye interkulturálisan képzett, de azért nem volt a legegyszerűbb feladat elintézni egy idegen országban - ahol négy ott töltött nap után még nem nagyon voltak kapcsolataim - hogy valaki elszállásoljon két napra, de végül sikerült. Még jól is jöttem az adott dán önkéntes lány utolsó Brazíliában töltött hétvégéjén, segítettem elbúcsúzni a fogadócsaládjától, akikkel nem beszélt közös nyelvet. Úgy tűnt, minden rendben, leszámítva a szorongásomat, ami az első lelkesedést követte (majd akkor utazom minden második hétvégén!). Aztán beindult az igazi brazil sorozat.

saját(os) sorozat (első rész)

A brazil kultúrában, mindennapokban a szappanoperák fontos helyet foglalnak el, referenciák a különböző szereplők, élethelyzetek. Több mint két hónap kintlét után már sok mindent értek, de még mindig nehéz eldönteni, hogy a szappanoperák befolyásolják-e a brazilok életét, formálják saját képükre, vagy fordítva, a sorozatok csak leképezik az itteni helyzeteket, szerepeket, reakciókat. Mindenesetre az én kis sorozatom is alakul, storyline alább.

Kontextus: délamerikában általános, hogy az önkéntesek bérelt lakás/szoba helyett családoknál laknak a szolgálat idején. Az elhúzódó vízum mizéria miatt viszonylag kevés idő állt a fogadószervezetem rendelkezésére, hogy találjon nekem fogadó családot, de végül a szombati indulásomhoz képesti előző csütörtökön megérkezett az email, hogy megvan a család, három kép róluk (apa, anya, gyerek, 1. nagyszülőkkel, 2. vadásznak öltözve, 3. random padon) majd a facebookon el is kezdődött a kommunikáció az új brazil anyukámmal, aki borzasztó lelkesen várta a találkozást.

1. rész
Az indulás napján az utolsó búcsúkoccintásoktól még kótyagosan próbáltam magamhoz térni, miközben kinyitottam a facebookot, ahol várt a levél, melyben az anyuka hosszan sajnálkozik, hogy nem tud fogadni, mivel az apuka (nem a gyerek apja, élettárs, ezek után: a pasi) még nem volt ilyen helyzetben és nem szeretné, ha egy idegen beköltözne a lakásba. Megpróbált mindent, de nem szeretne több konfliktust, nagyon sajnálja, mégegyszer. Majd pár órával később még egy sor, hogy szóljak már valamit. Minden meglévő empátiát és interkulturális képzettséget összeszedve írtam pár sort, hogy semmi baj, van ilyen, megértem, hogy az idegenekkel így meg úgy, sajnálom én is, de majd biztos találkozunk még az életben. Ennél rosszabb már úgyse, gondolom közben, elindulok a világ másik felére és nincs helyem ott, de majd valahogy úgyis. Egyszerre nyomhattuk a küldést, az anyuka közben írt, hogy mégis sikerült meggyőzni a pasit, hogy legalább egy hétig ott lehessek, aztán meglátjuk, ő már nagyon vár. Mégiscsak van rosszabb annál, ha nincs hely: ha van hely, a biztos tudattal együtt, hogy valaki nem akarja, hogy ott legyek.

folyt.köv.

popcorn és szines bugyi a jólétért

Bevásárlásból értünk haza, hordtuk be a szatyrokat a kocsiból, mikor a fogadócsalád bosszankodni kezdett, hogy milyen babonásak itt az emberek. Értetlen nézésemre a földön lévő pár szem popcornra mutat, dehát nem is a sarkon van, én úgy tudtam, hogy oda kell tenni, mondom, sokan a lépcsőre, az ajtó elé teszik a felajánlásokat a szellemeknek, mondja. Meg hogy ez a legkedveltebb adománykaja.
A minap az önkéntes társaim ismertették a családjuktól megszerzett tudást az újévre vonatkozóan. Egyrészt annak érdekében, hogy az ember gazdag legyen, itt az éjféli menü tányérja alá pénzt kell tenni (bankjegyet). Másrészt a bugyi választás is nagy jelentőséggel bír aznap, a fehér szín békét, a sárga pénzt, a piros pedig szerelmet hoz a következő évben. Amikor próbáltam utánajárni ennek a neten, iszonyú sok bugyira vonatkozó személyes (sztár) babonát találtam (szerencsebugyi a meccsekre, három bugyi a koncertre, stb.), úgy tűnik ez egy fontos pont.

Engem egyébként nagyon megnyugtat és boldoggá is tesz, hogy egy olyan házban lakom, ahol rendesen etetik a szellemeket.

folyamatos kommunikáció

A minap rájöttem, hogy azért is félek, mert amikor megkérdezik, hogy tetszik-e a város, hogy érzem magam, akkor általában arról beszélek, hogy mennyire nem tudok mit kezdeni itt a közbiztonság hiányával (egyértelműen ez a kultúrsokkom, az összes többi elhanyagolható). Nem is az az izgi, hogy az emberek mennyire erősítenek rá a szorongásomra ("igen, nagyon kell vigyázni, hálistennek velem még sosem történt semmi, de..." - egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány kirabolt emberrel találkoztam itt, igaz az is magasabb, mint az otthoni átlag), hanem hogy hány emberrel beszélem meg ezt, naponta. Mert itt az emberek beszélgetnek. Idegenekkel. Persze külföldi vagyok, ami nagyjából a köszönés után kiderül (a fogadócsaládom szerint meg sem kell szólalnom, hogy látsszon: nem vagyok brazil, mert a brazil nők ringatózva járnak, benne van a lépésükben a szamba), ami lehet figyelemfelkeltő, meg kommunikáció könnyítő, de még nem indokolja, hogy a buszmegállóban megkérdezett nő (erre jár-e az a busz, ami) továbbkérdezzen, majd lecsippantsa a saját kártyájáról az én jegyemet is, szóra sem érdemes, mondja ő. Hogy a taxis, a kisbuszsofőr meg a random kiállításon összetalálkozott random szobrászművész megköszönje a munkámat, amiről csak két mondatot hallott, de már az is meghatotta. Hogy a buszon mindennap köszönünk a buszvezetővel meg a jegypénztárossal (nem azért mindig ugyanazok, hanem mert ez a szokás), az utóbbival néha viccelünk is, mert ott legalább 15 másodpercet el kell tölteni a forgóajtó miatt.
A taxisok külön fejezet (életemben ennyit nem taxiztam, itt este 9 után ugye nem ajánlott más közlekedési mód), beszélgettem már politikáról, korrupcióról, a vébéről, szegénységről, mesélnek Brazíliáról, én hozzáadom a magyar valóságot. Egy pár napja rájöttem, hogy meg akarok tanulni cavaquinhón játszani (gitár, mint az ukulele, csak brazil), tegnap teljesen véletlenül egy olyan taxiba szálltam be, ahol a vezető épp letette maga mellé a gitárját. Az út végére megállapodtunk, hogy nem veszem meg a régi hangszerét, de felírt pár fontos dalt, szerzőt. Kezet fogunk, mint általában, majd megvárja, hogy beérjek a házba, mint általában. Lehet, hogy van veszély, de van vigyázás is.

munka

Két hónap után ideje bevallani, hogy mit is csinálok itt hivatalosan, az idő nagy részében, úgy életmódszerűen. Egy szociális centrumban dolgozom, ami egy favellában van (itteni mondás szerint villában, mert a favella az, ami egy dombon, hegyen van, a villa ugyanaz a struktúra, csak sík terepen, magyaroknak adatott bele humorfaktor), viszonylag messze a városközponttól, illetve minden lakhatásomtól is. Ezen a környéken csak különböző szegénynegyedek vannak, kicsit eltérő profillal (nagyon veszélyes/ kokain elosztóhely/ ebben a parkban szokták elásni az embereket/ stb.), ahol dolgozom, az egy nyugisabb rész. A centrumba szociális alapon kerülnek be gyerekek, mindenki a közeli negyedekben lakik, 6-15 éves kor között járhatnak ide, amíg az iskolát is látogatják. Délelőtti és délutáni turnus van, aki délután jár iskolába, az jön délelőtt és fordítva. A gyerekek csoportokra osztva vesznek részt különböző foglalkozásokon, én vegyesen vagyok kicsikkel és nagyobbakkal, általánosabb foglalkozásokon és speciálisabbakon, mint hipphopp és néptánc órán, meg persze drámán. Feladataim a következők (eddig): gyerekek kordában tartása, amíg a trambulinhoz állnak sorba, illetve egy ugye ugrál; repülő/hajó/bármi (ami kivitelezhető 20 hétévessel) hajtogatása; angol tanítás a legkisebbeknek (tevékenység fedőneve maradjérdekesmaradjéletben), segédkezés a brazil himnusz rappesítésében; zsonglőrködés gyakoroltatás három labdával; improvizációs gyakorlatokban való részvétel sérült fiatalok drámafoglalkozásán; néptáncóra/kapálás/sportfoglalkozás keretében focikapusi feladatok ellátása szépkorúakkal karöltve (hetente egyszer idősekkel is vagyok). Ezek persze kiemelt igazgyöngyök a megfigyeléssel töltött órák tengerében, amik néha unalmasak, máskor szorongáskeltőek, vagy csak elviselhetetlenül sokáig tartanak, sokszor nehéz bevonódni, a tanárok nem mindig adják át az infókat (felkészülök egy foglalkozásra, ami aztán elmarad vagy nem abba az irányba megy tovább, ahova előző alkalommal tartott). Történt már az ellenkezője is, múlthéten egyedül hagytak 27 vegyeskorú gyerekkel, hogy drámázzak velük valamit. Mint egy beatles koncert eleje, a hangerő és a hangmagasság is ott volt, egy órán keresztül, csak a zene nem kezdődött el, helyette a pillanatnyi szünetekben egy-egy gyerek jelezte, hogy fáj a feje. Én próbálkoztam, néha felemeltem a hangom (minden meggyőződésem ellenére), ők végig ordítottak, alapvetően egymással, hogy legyen végre csend. Azért barátságban váltunk el. Miután az utolsó gyerek távozott a teremből, én csendben szedegetni kezdtem a pedagógus-identitásom szilánkjait a kövezetről.

dráma

néptánc

számolás/kézműves

hiphop

egyik kedvenc gyerek meg a hagyományörzés

első út

A Marci azt mondta, hogy az ember barátainak száma exponenciálisan csökkenni kezd, mikor dél-amerikai képeket posztol az otthoni télbe. Úgyhogy most védekezni fogok.

1. itt még tél van.

2. iszonyú hosszú volt az út, a kis önkéntes társaim meg elég fárasztóak.

3. egy hónapja beteg vagyok, csak egy kicsit javult, állandóan köhögök - ergó mindent megérdemlek.

4. egyébként is, nekem biztos nem olyan barátaim vannak, akik irigyek vagy ilyesmi.

Ezt egyébként mindeni megérdemelné, a képekről nem tudom, mennyire jön le (videót meg valamiért nem enged felrakni a rendszer), én soha életemben nem láttam ennyire szépet. Első nap a brazil oldalon voltunk, ami szép, panoráma kilátás, egy vízeséshez közel is lehet menni. Aztán a második nap az argentin oldal, ami fantasztikus, csodálatos, az utak itt is kiépítettek, de bent vezetnek az erdőben, vagy a víz felett. A végére, a legtetejére persze lemerült a fényképezőgép, de így is kicsit túljó volt.

Brazil oldal

 Argentin oldal

vannak ezek az állatok, aki elsőre olyan aranyosnak tűnnek, aztán ellopják az ember nejlonzacskójából a joghurtját... 

szamba és árútesztelés

Múlthéten elmentünk két külföldivel egy latino night nevű eseményre, az itteni bár/bohémnegyedbe. Már az erasmus alatt is fenntartásokkal kezeltem ezeket az esteket, sok külföldi, valamilyen egyetemi/cserediákos/hikhök szervezés, facebookon 200 attend egy 40 négyzetméteres helyre, nehezen lehet jó a vége, de annyira nem mentem mostanában sehova és annyira sajnáltam magam, hogy antibiotikumot kell szednem a köhögésre, hogy elmentem. Nyolcra volt meghirdetve a kezdés, tíztől show, bármit is jelentsen ez. A brazil időszámítás hálóján már átlátok, kb. fél-egy órát kell mindenre rászámolni, találkozó, koncertkezdés, de azért meglepődtem, amikor tízkor még gyakorlatilag üres volt a hely és a dj még csak pakolgatott a színpadon. Megjöttek a kis barátaim, iszogattunk (én a kólámat, ugye), beszélgettünk, egyszercsak eltelt másfél óra és megtelt a hely, már mozdulni sem lehetett. A parketten félistenek, a testük minden része mozog, nem tudunk annyi mély levegőt venni, hogy kimozduljunk a biztonságos sarkunkból a táncparkett felé. Azért egy idő után elhagyjuk a széket, próbálunk lépkedni, lelkes brazil és kolumbiai lányok tanítanak, egy idősebb nő leszólít nekünk két brazil fiút, hogy tanítsanak táncolni. Ez a rész nem teljesült, de órákon keresztül beszélgettünk üvöltve. A fiú, akivel én beszélgetem, elmondása szerint inkább európai, mint brazil: nem szereti a brazil zenéket, nem szeret táncolni és nem akar minden este felszedni valakit. Moziztuk a tömeget, közben ő egy fontos jelenséget magyarázott el, amit ficarnak hívnak (ige, maradni az alapjelentés, kb. a kavarásnak fordítható). Ilyenből egy este többet is lehet bonyolítani, két ember összetalálkozik, táncol, aztán csókolózik egy ideig, majd újraindul a kör, kipróbálván, hogy működik-e a kémia. "Mintha egy árút tesztelnél, mielőtt megveszed, hogy biztos legyél benne, hogy rendben van". Ha működik, akkor együtt maradnak egész este (az esetek kis százalékában jelent ez többet, nem mennek rögtön együtt haza), vagy leadják az egyetemes jelzéseket: "megkeresem a barátaimat" vagy "veszek valamit inni", innen a másik fél tudja, hogy új kör indul, ez nem nyert. Egy este két-három ilyen próbát is le lehet bonyolítani, nincs ezzel gond. Míg a fiú nekem magyarázott (azt is hozzátéve, hogy ő ritkán csinál ilyet, de ha csinál, akkor végigviszi a dolgot), a barátnőm és az ő partnere hozták élőben a példát. Azért a lány nem volt boldog, mikor gyorstalpalták a képletből. Még jött a keressük egymást facebookon (itt ez megy a telefonszám elkérés helyett), aztán leléptünk. Sok ez egyszerre a gyenge európai lelkeknek.

brazil tévé mások szemén keresztül

Kicsit túlzásnak és egyoldalúnak gondolom a képet, amit a lenti linken lévő film kreál, viszont az alapja tagadhatatlan. Három tévéműsort mutatnak be, ez alapján vonnak le következtetéseket a társadalomról, értékekről, normákról. Nyilván sokkolni akarnak, kicsit sikerül is. De nem csak ez Brazília.

gaucho kemping

Ez is Brazília (lehetne Texas, Hortobágy vagy a szentendrei skanzen), nem csak a szamba meg a foci...

Az itteni forradalom és szabadságharc emlékére minden évben felépítik ezt a tábort, mondjuk akkora területen, mint egy kisebb fesztivál. Minden fontosabb vállalat és kisebb közösség (tévétársaság, vezetőújság, minisztériumok, hagyományőrző csoportok) állít magának faházat (nem is olyan kicsiket), a dolgozók a saját két kezükkel építik fel, hogy utána két hétig lehessen inni, enni, mulatni benne. A többi meg a vásársor, búcsú, pónilovaglás, kiskutyafüle. Közben mindenhol füst, hússütés nélkül nyilván nincs élet, nem telik el nap.

gaúchók rio grande do sul zászlója alatt

prenda, a női viselet. korai szocializáció

gauchó temető. a csizma örök.

a rodeó egyetlen versenyszáma: teheneket kell lasszóval elkapni (állítólag van még a ledöntés- megkötözés is, de ezt nem gyakorolták aznap, mikor mentünk), vegyesen futnak különböző korosztályok, az apa-fia kategórián át a seniorig. ő itt egy kb. 10 éves gyerek, akit majdnem elhúzott a bika saját lendülete.

eldobja

a másik tipikus sapka a cowboyoson túl, kés, chimarrão. az igazi gaúchó így készül a a rodeónézésre
(sötétedés után nem annyira ajánlatos itt sem mászkálni, mindenkinél van kés és sok cachaça fogy, feltehetően ezen együttállás miatt (is) minden évben leszúrnak valakit 

az esemény főtere, a háttérben a centro administrativo, porto alegre egyik emblematikus épülete

sülnek a marhák

lovagoltatás

a rózsaszín kalapokat nyilván muszáj volt felpróbálni...

aranyos bácsi

köztérhasználat

Itt a köztereket használják. Illetve sok helyet közteresítenek, amennyiben a köztér alatt közösségi teret értünk, olyat, ahol lehet közösen lenni. Mert a lakások kicsit, vagy a meleg miatt, nem tudom, de nagyon sok ember ül az utcán, a ház előtt, a padkán, a parkokban. A házak előtt mindig van legalább egy pad, ahova ki lehet ülni, mint nálunk falun a ház elé, itt általában a kerítésen belül van, beépítve. Mikor hideg volt, nyilván senki nem ült kint, nem is értettem, hogy miért ezt a formáját választották a terek dekorálására/kitöltésére. Mióta meleg van, mindenhol ülnek. Mindenkinek van széke is, aluvázas, könnyen hordozható, azzal is lehet teret felhasználni.

ez pont nem a legelterjedtebb székfajta, de legalább a járda közepén van

egy ház előtti pad, nem mindegyik ilyen szép ám

nem láttam még senkit sem padon aludni. aki az utcán alszik, az vagy műanyag zsákokból álló sátorban teszi, vagy a gyűjtögető kocsija alatt, vagy konkrétan a híd alatt, ami itt is látszik (bal középen az ott egy alvó ember egy matracon, fölötte hatsávos átkötőhíd)

Az utcán nem csak ülnek, dolgoznak is, vagy mindennapi feladataikat végzik az emberek, szoptatnak, pelenkáznak, nők és félig nővé operált férfiak árulják a testüket, húst sütnek, dvdt árulnak vagy őrzik a favella bejáratát. Vagy, amit nemrég tudtam meg: ételfelajánlásokat tesznek. Inkább a favellákban jellemző (de miután megtudtam, hogy ez létezik, másnap a mi utcánkban is láttam egyet a sarkon, már tudtam értelmezni), hogy egy útkereszteződéshez kiraknak ételt (rizs, hús, bármi) és italt a szellemeknek, felajánlásként. Már találtam embert, akin keresztül talán el tudok jutni valamilyen candomblé alkalomra, de még kicsit puhítani kell...

teljes figyelem

Itt nem lehet büntetlenül bambulni. Ha bambulsz, soha nem jutsz át az úton, ahol ritkán van a gyalogosnak lámpás segítség, ki kell figyelni a pirosat az autóknak az egyik irányból, a másikból hogy mikor nem fordulnak rád, mer senki sem lassít, de nem túl sokat várni, mert a végén nincs pufferidő, azonnal jön a másik oldal. Amikor meg azt hinné a járókelő, hogy megnyílt a tenger, elkapta a márnem-mégnem törékeny egyensúlyát, kicsit megáll a levegő, halkan rezeg, itt az idő, na ekkor vágtat el százzal még két busz a legbelsőbb sávban a háromból. Nekik tovább zöld az élet.
Nem lehet az utcán sétálva se bambulni, mert veszélyes. Aki lassabban sétál, nincs konkrét célja, az biztos turista, biztos pénzes, el van veszve, kirabolható. Ha nem ezért veszélyes, akkor azért, mert véletlenül belenézel valaki ellenkező nemű szemébe, és az rögtön jelnek veszi. Egy ideig próbáltam európai öntudatos nőként visszanézni, amikor nagyon bámult egy pasi az utcán, a stratégia teljes kudarccal ért véget, több visszafordulásos követést nem akarok, szóval marad a lokál megoldás, lehajtott fej, nem reagál, továbbmegy.

lost in

Vannak azok a napok, mikor egy félig értelmes mondatot is nehéz portugálul összerakni, pláne olyat, amit a gyerekek is megértenek, vagy legalább felerészben fedi azt, amit mondani akarok, lényegi egyszerűsítések nélkül. Közben a macskához itthon nem tudok, csak portugálul szólni. Az ebédek, mikor nem közvetlenül hozzám beszélnek a munkatársaim, és örülök, ha nagyjából a téma megvan. Itthoni beszélgetések, mikor a házigazda nem hajlandó csak angolul, rosszabb esetben csak németül beszélni hozzám, én meg valamilyen nyelven próbálom viszonozni a passzt, visszadobni a labdát. Van ez a nyelvtelen csend, üresség. Ha tudnék meditálni, biztos szeretném.

függetlenség napja

Ma van a függetlenség napja Brazíliában. Ezt katonai felvonulással, parádéval szokták megünnepelni (a katonai diktatúra nyomai még nem szívódtak fel teljesen), amire a mostani tüntetési hullám miatt kicsit mindenki jobban készült (mióta megjöttem a híradóban minden nap mutattak valamit, egy épületfoglalást Brazíliavárosban, egy oszlatott tüntetést Rióban, nem akkora a vehemencia, mint június végén, július elején, de nem is ült el teljesen az elégedetlenségi hullám). Én persze a katonai részről lekéstem, a tüntetést majdnem nem találtam meg, aztán követve a kőröző helikoptereket lassan találtam nyitva lévő, de berácsozott boltokat, büféket, már látszott, hogy jó az irány. Aztán megláttam a motorosrendőröket, akik valamiért a tüntetőknek háttal sorakoztak, mögöttük a lovasrendőrök,meg még kétféle alakulat, pajzsos rohamrendőrök meg másszínűruhás gyalogosok is voltak, olyan brazilosan mindenből egy kicsi, ami összesítve elég sok volt már. A második képen nagyjából mindenki látszik a kemény magból az ellenállás oldaláról, ennél nem sokkal voltak többen, azért takarják az arcukat, mert a héten hoztak törvényt arról, hogy ezt nem lehet csinálni, illetve az adott ember kötelezően igazolja magát a rendőröknek. Az utca két oldalán még álltak emberek, nehezen volt eldönthető, hogy szimpatizánsok, katasztrófaturisták, vagy csak ottmaradtak valahol, valamiért. Volt némi skandálás, elhalt, újrakezdődött, megint elhalt, nehéz volt értelmezni, hogy éppen mi a cél, hova tart a dolog. Aztán a kendős csoport hátrálni kezdett, valaki előrefutott, aztán vissza a többiekhez, azt hittem itt a pillanat, nekikmennek (teljes öngyilkosság kétszáz rendőrrel szemben), vagy valami, ehelyett mindenki elindult egyszercsak hátra, amikor elég hely lett, a lovasrendőrök egy tömbnyivel közelebb jöttek.

A végére ez a szegény maradt egyedül, nem látszik, de egy bambusz rúdra támaszkodik, így nézett egy ideig farkasszemet a lovasokkal, aztán egyszercsak eldobta a botot és elment. Eddigre az elmaszkírozottak teljesen feszívódtak.

Mindeközben a többség a parkban élvezi az első meleg hétvégét, itt nincs tünti, ha volt is, elmúlt, család, nyugalom, pálmafák, hattyúk a tavon.

Hazafelé még sikerült lencsevégre kapni (modormodor) egy igazi gauchót is, íme. Ma kezdődött a saját függetlenségi háború ünneplése is, ez egészen szeptember végéig tart, ennek keretében egy parkban faházakat építenek népviseletben, rengeteg húst esznek és nagyon berúgnak, holnap megnézem közelebbről ezt is.

 

A legcukibb azért mégis a vattacukor árus fiú volt ma (imádom, hogy imádják, ha fényképezik őket).  Itt a vattacukrot algodão doce-nak, azaz édes pamutnak hívják, így kicsit kevesebb kedvem van kipróbálni, bár belegondolva a vatta rész a magyarban szintén nem annyira vágykeltő.

Isso é Brasil

Ma volt a Semana da Pária (a haza hete, függetlenség napja kiterjesztése) azon napja, mikor a színjátszó csoport előadott, a klip az egyik betétdal volt, amit a gyerekek énekeltek (playbackeltek) meg táncoltak is hozzá. Az első videón van egy viszonylagos angol fordítás, a nagyjábólértésre talán elég, a másodikon képek beszélnek, meg a portugál szöveg, nekem mindkettő elég ütős, meg a tény is, hogy egy tanár berak egy ilyet a sulis prezentációba. Lehet így, ezzel is a hazáról beszélni, aktualitásokról, problémákról, nem csak a népdal - nosztalgia - újrajátszás eszközkészlettel (van valami március 15. traumám, úgy tűnik). Ez is funk (fenékrázós jelenség), nem mellesleg (a munkahelyen egyébként tiltva van a funk táncolás és a szövegek éneklése is).

negyed másodszor - családlátogatás

Hat napja esik az eső. Az esőt meg a hideget együtt egyébként sem bírom olyan jól, egy napig sem. Olyan helyen sem, ahol van fűtés, ami itt nincs sehol. Olyan helyen sem, ahol közben nem kell arra gondolni, hogy éppen hány házat visz el aznap a víz.

Múlthéten, az özönvíz előtt voltam a szocmunkásokkal családot látogatni. Nagyon vártam már, hogy a szélénél kicsit többet lássak a helyből, ahonnan a gyerekek jönnek, egyedül nyilván nem lehet sétálni, még a szolgálati pólóban sem annyira, a busztól a munkahelyig tartó séta sem volt jó az elején, pedig az csak a negyed szélén vezet.

ez a kedvenc házam a munkába vezető útról: egyrészt sárga az ajtó, másrészt egész évben karácsony van

Egy kisbusszal mentünk, először egy olyan családot látogattunk meg, akiknek a háza veszélyben volt. Utcanevek itt csak elméletben vannak, tábla sehol, házszám alig, láttam egy kézzel rajzolt térképet egy másik szociális szolgáltatónál, akikkel útközben találkoztunk, a beköltözések, foglalások miatt gyakran rajzolhatják újra. Egy idő után megszűnt a betonút, egy-kocsinyi utcák tömege, szélen kis patak, házak nagy változatossága. A kertekben vagy döngölt föld (rendezettebb), vagy minden felhalmozva, hogy be sem lehet menni. A legtöbb festetlen, kezeletlen deszka, van egy pár színes, nagyon ritkán téglaházat is látni. Fényképezni nem lehet, a drogkereskedők nem annyira szeretik a dokumentációt.

ez a terület egy éve még üres volt, mostanra tele van kész vagy félkész házakkal. a messzebbik villanyoszlop már nem hivatalos, a negyed belsőbb részén csak ilyeneket lehet látni (ez is kint van még, a munkába vezető úton), a villany mindenhol ég, nappal is

A lakóktól is nehéz infót szerezni "Itt lakom, de nem ismerek senkit" - mondja egy nő a lovaskocsiról, egy fiatal lánynál az utcanév helyett a család nevével próbálkozunk, a negyedik gyereket már ismeri, de nem tudja, hogy hol laknak. Találunk egy lelkészt, aki a negyedben lakik, valamelyik kisegyházhoz tartozik, ő mindenkit ismer, eligazít, kicsit szemrehány, hogy ha ő nem lenne, a lakókon senki nem segítene, vészhelyzetet mesél, hogy nem jön ki a mentő, gyorsan beszél, nem nagyon értem. Süt a nap, próbálom felülírni a banánpálma édeni kliséjét a fejemben (sikertelenül), így nagyon szürreál a táj, a szeméthegyek közül kandikálnak ki a pálmák, trópusi idill és súlyos nyomor.
Végül odaérünk a házhoz, rengeteg kutya az utcán, gyerekek fadarabokból bicikli ugratót készítenek épp, néhány odajön, megölel, itt is laknak a csoportjaimból. Két ház egymás mellett, a kertekbe befolyik a víz, az egyik helyen a házba is. Azt mondják, eddig csak a nagyobb esőknél volt ez, de most állandósult egy-két hete. Bemegyünk az udvarba, átevickélünk a vízen a lerakott deszkákon, kerítésrészeken, közben a kutyák ugatnak, egy kb. másfél éves kisgyerek sírva követeli az anyját, miközben az tárgyal a szocmunkással. Közben az udvaron téblábolnék, ha lenne mód, igazából inkább egy talpalatnyi helyet keresek, ahol meg lehet állni. A földön csempetörmelék, üvegszilánkok, bicikliváz, ruhák, műanyagzacskók és üvegek, lécek, drót, kaja, a kert végében szakadék, a befolyó víz tíz méteres kis vízesésként csatlakozik a völgy alján folyó patakhoz. A család elmondja, hogy már egy újságban is megjelentek a helyzet miatt, itt értem meg, hogy a befolyó víz a negyed szennyvize, ahogy a kis patak is, ami az utca szélén folyik. A kisgyerek továbbra is mezítláb rohangál a léceken, én meg egyáltalán nem értem, hogy hogyan van itt még bárki életben, hogy nem vitt még el mindenkit a kolera.
Ezután még megpróbáltunk megkeresni néhány családot, nagyjából sikertelenül, találtunk viszont egy csoda nénit, akinek a minden pusztulás közepén a deszkaháza előtti kertje tele volt gyönyörű virágokkal, ő meg mosolygott közülük, miközben beszélgettünk egy kicsit. Ezt a fényképet sajnálom a legjobban.

Egész délután arra gondoltam, hogy a legjobb lenne beleugrani egy kád domestosba, hátha az megszüntetné a nyomást is a mellkasban.

fun facts

Amíg nincs időm hosszabban írni, kis viccesek innen.

Sajnos ezt sem tudtam még lefényképezni, de ténynek sem utolsó: itt a gender finomhangolással nem lacafacáznak, külön van kisfiú (kék) és kislány (rózsaszín) kindertojás.

Korábban is hallottam, csak mikor otthon halkan mondtam, nem hitték el nekem, hogy itt kötelező szavazni. Szabad választások vannak, több párt, lehet üreset is szavazni, de kötelező elmenni. Aki nem megy és nem tudja a távollétet igazolni, attól megvonják a kilépés lehetőségét az országból (nem kap útlevelet), nem pályázhat állami (közalkalmazott, -tisztviselő, régiós és szövetségi szintű) állásokra (ami mindenkinek az álma, jól fizet, iszonyú nehéz kirúgni bárkit). (innen üzenem I.A. közéleti személyiség - fővezérnek, hogy nekem általában igazam van)

Még társadalom: a kormánynak naponta van egy órás műsora, a voz do Brasil (Brazília hangja), amit minden csatorna kötelezően ad ebben az idősávban.

Antrófact (hiedelmek): a brazil nők nem szokják a bugyijaikat mosógépben mosni, inkább a zuhanyzóban, fürdés közben kimossák azt is. Az eddigi magyarázat az, hogy nem szeretik, ha mások hozzányúlnak ehhez az intim ruhadarabhoz (mert ugye a brazil nőknek van bejárónőjük, aki a mosást berakja), de itt még nem teljes a kép szerintem.

Egy kis utca: a házszámozás rendszerének megfejtése családonként eltérő. Van, aki szerint van páros-páratlan oldal (ez nagyrészt van, de nem mindig), mások szerint párhuzamos rendszerek vannak, a legrégebbi sorszámozástól kezdve a páros páratlan és az alap brazil káosz keveredése, megint mások szerint méterenkénti számozás van, ezért következhet a 64 után rögtön a 88. Én iszonyúan igyekszem, de még nem találtam meg a rendszert. A megfejtés talán a csomópontokban való gondolkodás, mert a házaknak a számok mellett legtöbbször nevük is van, lehet, hogy ez a fontosabb infó a helyieknek. Csakhát ugye odatalálni valahova nem csak a házszámok randomitása miatt teljesen esélytelen, az is nehezít, hogy az utcanevek sarkonként vannak csak kiírva, ha egyáltalán, kisebb utcáknál az sem nagyon. A favelláról nyilván nem is beszélek (kb. hetente rajzolnak új térképet a szocmunkások), illetve majd külön.

Autók a tenger felé: hetek óta figyelem, hogy az óriási lépcsős, magasított, menő autók rengetegében mennyi bogárhátú tűnik fel kontrasztként. Más régi autót nem látni, ebből viszont nagyon sokat, favellán innen és túl. A megfejtés az egyik barátom szerint, hogy egyrészt ez az egyetlen olcsó kocsi, illetve pár éve a pénzes férjek is elkezdték ezt a típusú kocsit venni a féltett feleségeiknek, hogy ne rabolják el/ki őket. Ez magyarázza a sötétített üveges bogarakat, amin az elején meglepődtem. Itt egyébként mindenki sötétíti az üveget biztonsági okok miatt, ha nem látják, hogy hányan ülnek bent, kevésbé támadják meg a kocsit. Este egyénként nem kötelező, sőt ajánlott nem megállni a piros lámpánál, szintén hasonló okból.

A végére meg a legviccesebb egyház hirdetés, amivel eddig találkoztam: vintage 180 keresztény egyház

"egy kortárs egyház, ami az ótestamentumot tanítja"

pampák forradalmi népe

(ezzel már tartozom rég)

Itt, Brazília legdélibb részén, Rio Grande do Sul régióban élnek a gauchok (gaúsó). Bőrszíntől függetlenül tartoznak ide emberek, az önbevallást tekintve az egyik, magát egy favellából jó állásba felküzdő fekete ismerősömtől kezdve a német nevű anyukámig mondja magát gauchonak büszkén bárki itteni. A prototípus a cowboyszerű, nyáját, csordáját egyedül terelő lovas, bőrcsizmában, pochóban, otthon várja, ha várja a nő, akinek a tradicionális viselete a váratlan utazás - farm ahol élünk szocializációs tényezők által kijelölt tengelyen mozog.

népviselet akcióban az első gaucho kulturális centrumban (ctg 35)

A gauchók saját bevallásuk szerint vendégszerető, nyílt szívű, munkaszerető emberek (itt mindig hozzáteszik, hogy ezt a területet ugye portugálok, németek, olaszok és azori szigetekiek gyarmatosították, ahol más a munkakultúra), szemben mondjuk az észak-brazilokkal (a jobbindulatúak itt hozzáteszik, hogy az ottani klíma azért nem segíti a protestáns etika megvalósítását, iszonyú meleg van, nyilván senki nem motivált a munkára). A karakterjegyek egyike a veszekedés is, a piacon egy tábla hirdette legutóbb, hogy amíg valaki veszekszik, addig biztosan életben van.
A chimarrão és a húsevés a kultúra integráns részei, ahogy a forradalmi tudat is. A gauchók büszkék rá, hogy háborúztak Brazília ellen. A végkimenetelről eltérőek az interpretációk - a gauchók szerint nyertek, mások szerint nem, mindenesetre ugyan nem szakadtak el Brazíliától, de az erős önérzet megmaradt, minden évben megemlékeznek a függetlenségi háborúról, ami Brazília függetlenségének napja után van két héttel. Egészen szívet melengető a petőfiszavaláshoz szokott lelkemnek, hogy itt nem fordulnak nosztalgikusan a múltba a megemlékezésnél, nem játsszák újra a történteket, ehelyett mindig aktuális történéseket dolgoznak fel. A dráma csoporttal készülünk a függetlenség napjára, a mini előadásban szerepelnek vandálok, orvosok, tanárok, van utalás az aktuális társadalmi problémákra és a demonstráció hullámra is, ami a gauchók szerint szintén a régióból, konkrétan Porto Alegréből indult ki, innen terjedt tovább a többi városra. 

chimarrão (mate) az irodában. a favellától a az iskoláig, az étteremtől az utcáig mindenhol mindenki issza, hétvégenként meleg vizes termosszal és ilyen pohárral ülnek ki az emberek a zöldbe, a házunkhoz közeli parkban van meleg víz automata is

első hónap - számvetés

már...

- egy csomó mindent megértek, amikor hozzám beszélnek
- volt egy pár olyan pillanat a munkában, amikor hasznosnak éreztem magam
- már vannak emberek a favellában, akikkel beszélgetek, és már nem félek bemenni a negyedbe
- vannak olyan helyek, ahova egyedül is odatalálok tömegközlekedéssel és nem az otthon-munkahely tengelyen fekszenek
- van engedélyem (vízum, véglegesítve), hogy akár egy évig ittmaradjak
- megnéztem egy csomó részt az aktuális szappanoperákból, ittam egy csomó matét (chimarrão), ettem rengeteg húst a vasárnapi sütögetéseken  (churrasco) - ezek miatt már egy fél állampolgárság járna
- ettem egy csomó pão de queijot, de még nem eleget
- látom, hogy itt a caipirinha teljesen mást jelent, mint Lisszabonban
- egész jól bírom az itteniek polikrón videlkedését - a brazil anyukám egyszerre vezet, keres valamilyen infót a neten, ami nem várhat és tart nekem városbemutatást
- beilleszkedtem egy családba (ahonnan most el kell menni, de akkor is)

kilátások

Ma a hiphop órán készültünk a pénteki békemenetre (caminhada do paz), a gyerekekkel rigmusokat találtunk ki, galambot meg békejelet festettünk lepedőkre, közben ment a duma is. Van kb. három-öt kérdés, amit a gyerekek naponta három-ötször feltesznek: a honnan jöttél/te is német vagy, mi is a neved - általában ez az első kettő, aztán jön a hány éves, ennek függvényében pedig vagy az értetlenség (ilyen öreg, mit keres itt/merengés az élet folyásán), vagy az és van-e gyereked. Ma nagyjából ebben a sorrendben játszottam le két fiúval az első három kérdést, majd a váratlan folytatás: az anyukám is huszonkilenc éves (egyik gyerek), az enyém is (a másik). És ti hány évesek vagytok, kérdezem én, tizenkettő, mondják ők. Tisztában vagyok sok idevonatkozó szociológiai elmélettel, láttam már közelről tizenéves terhes lányt, többet is, de valahogy most szíven ütött a tény, hogy lehetne akár egy tizenkét éves gyerekem, ha abban a favellában élnék, ahol dolgozom. Favella nélkül is lehetne, persze.
Ha a fogadó családom gyereke lennék, akkor még nem lenne gyerekem, valószínűleg jogász lennék (minden gyerek jogot végzett a családból), már lett volna pár plasztikai műtétem (a koordinátorom nem ismer olyan harminc fölötti nőt, akinek ne lett volna), fogszabályzóm talán még mindig lenne (itt ezt imádják, mindenkinek van, negyven fölött is), saját lakásom a saját pénzemből (ez nem biztos, de az itteni anyukámnak ilyenkor már volt), és már párszor kötöttem volna élettársi szerződést (itt nem házasodnak feltétlenül, de ezt csinálják hosszabb kapcsolatoknál).
A favella kilátásait még nem látom a tizenkét éves gyereken túl, de holnap elvileg megyünk családot látogatni a szocmunkással, majd mesélek.

utcaképek

Az elején minden szöveghez akartam képet társítani. Most, hogy nem sikerült, igyekszem pótolni a vizuál részt, minimál kommentárral.

porto alegrében állítólag minden lakosra jut több mint egy fa fejenként, a parkokat nem számítva

nem csak sok a fa, de ilyen szép nagyok, mindig várom, hogy tarzan megérkezzen valamelyik indán, de még várat magára

top reklám, sok ember kiabál az utcán ezzel a táblával (fullaudiovizuál): aranyat és hajat veszek, piercing, tetoválás - ezt gondolom adják (cserébe)

ez a két típus váltakozik a városban, a koloniális (lehet, hogy ez a szó magyarul nem létezik) egy-két emeletes házak megbújva a tizen-huszonemeletesek közt. meg a híres óriáspálmák. ez egyébként a városháza, a piac mellett közvetlenül

brazíliaváros állítólag teljesen tudatosan lett úgy kialakítva, hogy az ember semminek érezze magát, elhanyagolható részletnek a világban a monumentális épületek közt. porto alegréből sem hiányzik ez a hatás

itt a biztonsági őrnek pódiuma van

akinek nincs lova, ilyen kocsival gyűjti az újrahasznosítandót (vagy bevásárlókocsival). itt a bácsi egy koncertet hallgat éppen, háttérben a mercado público, a központi piac

ez egy templom. nagyon sok ilyen garázsszerű van, főleg a külvárosban. közben érdemes figyelmet szentelni a vezetékhálózatnak is

indián árusok a piacon. ők jól beszéltek portugálul, de sokan csak a saját nyelvüket beszélik (állítólag). a felnőttek általában árulnak az utcán (ez itt éppen legális, de általában nem ez a helyzet), vagy a gyerekek kéregetnek.

erről és a hasonlókról még úgyis kell külön írni. addig ízelítőnek

guaíba folyó/tó (felváltva használják a megnevezést) este.
itt valahogy szélesebb a horizont.