kezdetek (sorozat második rész)

2. rész. (szappanopera folytatása)
A reptéren a fogadószervezet képviselője várt, a családdal csak órákkal később találkoztam (kirándultak, aztán még meglátogattak egy ismerőst...), akkor is csak az anyukával, a gyerek már aludt, a babysitter is, a pasi nem volt otthon, vagy nem mutatkozott, csak következő nap este láttam. Az első héten elmentek mediációra az anyuka pszichológusához, ahol a téma a maradásom/menésem volt (ugye milyen kifinomult itt a kapcsolatkezelési technika, figyeljük csak meg később a változást). A beszélgetés során kiderült, hogy 1. az anyuka nagyon szeretné, ha a saját vágyai teljesülnének, ami ebben az esetben egy külföldi (ezesetben jómagam) befogadása (már csinált ilyet, nagyon megszerette a lányt, stb.), az apuka meg nagyon szeretné megtartani azt a kevés időt, amit kettesben töltenek, ami minden második hétvége, mikor a gyerek az apjánál van, a babysitter meg a saját otthonában (házon kívül tehát). A mediáció szerdán este történt, utána az anyuka elmondta, hogy a kompromisszumos megoldás tehát ez: maradhatok, de minden második hétvégén le kéne/kell lépni, pénteken vagy szombat reggel és csak vasárnap visszaérkezni. Ja, és a következő hétvége pont egy második hétvégének számít, persze ha nem tudom megoldani, úgyis jó, persze érthető volt, hogy nem annyira jó (a brazilok nagyon udvariasak, nem feltétlenül mondják, hogy menj el, mégha ezt is szeretnék, de itt elég egyértelmű volt). Nagyon rugalmas vagyok (bizonyos tesztek szerint a bizonytalanságtűrésem kiváló), meg ugye interkulturálisan képzett, de azért nem volt a legegyszerűbb feladat elintézni egy idegen országban - ahol négy ott töltött nap után még nem nagyon voltak kapcsolataim - hogy valaki elszállásoljon két napra, de végül sikerült. Még jól is jöttem az adott dán önkéntes lány utolsó Brazíliában töltött hétvégéjén, segítettem elbúcsúzni a fogadócsaládjától, akikkel nem beszélt közös nyelvet. Úgy tűnt, minden rendben, leszámítva a szorongásomat, ami az első lelkesedést követte (majd akkor utazom minden második hétvégén!). Aztán beindult az igazi brazil sorozat.

saját(os) sorozat (első rész)

A brazil kultúrában, mindennapokban a szappanoperák fontos helyet foglalnak el, referenciák a különböző szereplők, élethelyzetek. Több mint két hónap kintlét után már sok mindent értek, de még mindig nehéz eldönteni, hogy a szappanoperák befolyásolják-e a brazilok életét, formálják saját képükre, vagy fordítva, a sorozatok csak leképezik az itteni helyzeteket, szerepeket, reakciókat. Mindenesetre az én kis sorozatom is alakul, storyline alább.

Kontextus: délamerikában általános, hogy az önkéntesek bérelt lakás/szoba helyett családoknál laknak a szolgálat idején. Az elhúzódó vízum mizéria miatt viszonylag kevés idő állt a fogadószervezetem rendelkezésére, hogy találjon nekem fogadó családot, de végül a szombati indulásomhoz képesti előző csütörtökön megérkezett az email, hogy megvan a család, három kép róluk (apa, anya, gyerek, 1. nagyszülőkkel, 2. vadásznak öltözve, 3. random padon) majd a facebookon el is kezdődött a kommunikáció az új brazil anyukámmal, aki borzasztó lelkesen várta a találkozást.

1. rész
Az indulás napján az utolsó búcsúkoccintásoktól még kótyagosan próbáltam magamhoz térni, miközben kinyitottam a facebookot, ahol várt a levél, melyben az anyuka hosszan sajnálkozik, hogy nem tud fogadni, mivel az apuka (nem a gyerek apja, élettárs, ezek után: a pasi) még nem volt ilyen helyzetben és nem szeretné, ha egy idegen beköltözne a lakásba. Megpróbált mindent, de nem szeretne több konfliktust, nagyon sajnálja, mégegyszer. Majd pár órával később még egy sor, hogy szóljak már valamit. Minden meglévő empátiát és interkulturális képzettséget összeszedve írtam pár sort, hogy semmi baj, van ilyen, megértem, hogy az idegenekkel így meg úgy, sajnálom én is, de majd biztos találkozunk még az életben. Ennél rosszabb már úgyse, gondolom közben, elindulok a világ másik felére és nincs helyem ott, de majd valahogy úgyis. Egyszerre nyomhattuk a küldést, az anyuka közben írt, hogy mégis sikerült meggyőzni a pasit, hogy legalább egy hétig ott lehessek, aztán meglátjuk, ő már nagyon vár. Mégiscsak van rosszabb annál, ha nincs hely: ha van hely, a biztos tudattal együtt, hogy valaki nem akarja, hogy ott legyek.

folyt.köv.

popcorn és szines bugyi a jólétért

Bevásárlásból értünk haza, hordtuk be a szatyrokat a kocsiból, mikor a fogadócsalád bosszankodni kezdett, hogy milyen babonásak itt az emberek. Értetlen nézésemre a földön lévő pár szem popcornra mutat, dehát nem is a sarkon van, én úgy tudtam, hogy oda kell tenni, mondom, sokan a lépcsőre, az ajtó elé teszik a felajánlásokat a szellemeknek, mondja. Meg hogy ez a legkedveltebb adománykaja.
A minap az önkéntes társaim ismertették a családjuktól megszerzett tudást az újévre vonatkozóan. Egyrészt annak érdekében, hogy az ember gazdag legyen, itt az éjféli menü tányérja alá pénzt kell tenni (bankjegyet). Másrészt a bugyi választás is nagy jelentőséggel bír aznap, a fehér szín békét, a sárga pénzt, a piros pedig szerelmet hoz a következő évben. Amikor próbáltam utánajárni ennek a neten, iszonyú sok bugyira vonatkozó személyes (sztár) babonát találtam (szerencsebugyi a meccsekre, három bugyi a koncertre, stb.), úgy tűnik ez egy fontos pont.

Engem egyébként nagyon megnyugtat és boldoggá is tesz, hogy egy olyan házban lakom, ahol rendesen etetik a szellemeket.

folyamatos kommunikáció

A minap rájöttem, hogy azért is félek, mert amikor megkérdezik, hogy tetszik-e a város, hogy érzem magam, akkor általában arról beszélek, hogy mennyire nem tudok mit kezdeni itt a közbiztonság hiányával (egyértelműen ez a kultúrsokkom, az összes többi elhanyagolható). Nem is az az izgi, hogy az emberek mennyire erősítenek rá a szorongásomra ("igen, nagyon kell vigyázni, hálistennek velem még sosem történt semmi, de..." - egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány kirabolt emberrel találkoztam itt, igaz az is magasabb, mint az otthoni átlag), hanem hogy hány emberrel beszélem meg ezt, naponta. Mert itt az emberek beszélgetnek. Idegenekkel. Persze külföldi vagyok, ami nagyjából a köszönés után kiderül (a fogadócsaládom szerint meg sem kell szólalnom, hogy látsszon: nem vagyok brazil, mert a brazil nők ringatózva járnak, benne van a lépésükben a szamba), ami lehet figyelemfelkeltő, meg kommunikáció könnyítő, de még nem indokolja, hogy a buszmegállóban megkérdezett nő (erre jár-e az a busz, ami) továbbkérdezzen, majd lecsippantsa a saját kártyájáról az én jegyemet is, szóra sem érdemes, mondja ő. Hogy a taxis, a kisbuszsofőr meg a random kiállításon összetalálkozott random szobrászművész megköszönje a munkámat, amiről csak két mondatot hallott, de már az is meghatotta. Hogy a buszon mindennap köszönünk a buszvezetővel meg a jegypénztárossal (nem azért mindig ugyanazok, hanem mert ez a szokás), az utóbbival néha viccelünk is, mert ott legalább 15 másodpercet el kell tölteni a forgóajtó miatt.
A taxisok külön fejezet (életemben ennyit nem taxiztam, itt este 9 után ugye nem ajánlott más közlekedési mód), beszélgettem már politikáról, korrupcióról, a vébéről, szegénységről, mesélnek Brazíliáról, én hozzáadom a magyar valóságot. Egy pár napja rájöttem, hogy meg akarok tanulni cavaquinhón játszani (gitár, mint az ukulele, csak brazil), tegnap teljesen véletlenül egy olyan taxiba szálltam be, ahol a vezető épp letette maga mellé a gitárját. Az út végére megállapodtunk, hogy nem veszem meg a régi hangszerét, de felírt pár fontos dalt, szerzőt. Kezet fogunk, mint általában, majd megvárja, hogy beérjek a házba, mint általában. Lehet, hogy van veszély, de van vigyázás is.

munka

Két hónap után ideje bevallani, hogy mit is csinálok itt hivatalosan, az idő nagy részében, úgy életmódszerűen. Egy szociális centrumban dolgozom, ami egy favellában van (itteni mondás szerint villában, mert a favella az, ami egy dombon, hegyen van, a villa ugyanaz a struktúra, csak sík terepen, magyaroknak adatott bele humorfaktor), viszonylag messze a városközponttól, illetve minden lakhatásomtól is. Ezen a környéken csak különböző szegénynegyedek vannak, kicsit eltérő profillal (nagyon veszélyes/ kokain elosztóhely/ ebben a parkban szokták elásni az embereket/ stb.), ahol dolgozom, az egy nyugisabb rész. A centrumba szociális alapon kerülnek be gyerekek, mindenki a közeli negyedekben lakik, 6-15 éves kor között járhatnak ide, amíg az iskolát is látogatják. Délelőtti és délutáni turnus van, aki délután jár iskolába, az jön délelőtt és fordítva. A gyerekek csoportokra osztva vesznek részt különböző foglalkozásokon, én vegyesen vagyok kicsikkel és nagyobbakkal, általánosabb foglalkozásokon és speciálisabbakon, mint hipphopp és néptánc órán, meg persze drámán. Feladataim a következők (eddig): gyerekek kordában tartása, amíg a trambulinhoz állnak sorba, illetve egy ugye ugrál; repülő/hajó/bármi (ami kivitelezhető 20 hétévessel) hajtogatása; angol tanítás a legkisebbeknek (tevékenység fedőneve maradjérdekesmaradjéletben), segédkezés a brazil himnusz rappesítésében; zsonglőrködés gyakoroltatás három labdával; improvizációs gyakorlatokban való részvétel sérült fiatalok drámafoglalkozásán; néptáncóra/kapálás/sportfoglalkozás keretében focikapusi feladatok ellátása szépkorúakkal karöltve (hetente egyszer idősekkel is vagyok). Ezek persze kiemelt igazgyöngyök a megfigyeléssel töltött órák tengerében, amik néha unalmasak, máskor szorongáskeltőek, vagy csak elviselhetetlenül sokáig tartanak, sokszor nehéz bevonódni, a tanárok nem mindig adják át az infókat (felkészülök egy foglalkozásra, ami aztán elmarad vagy nem abba az irányba megy tovább, ahova előző alkalommal tartott). Történt már az ellenkezője is, múlthéten egyedül hagytak 27 vegyeskorú gyerekkel, hogy drámázzak velük valamit. Mint egy beatles koncert eleje, a hangerő és a hangmagasság is ott volt, egy órán keresztül, csak a zene nem kezdődött el, helyette a pillanatnyi szünetekben egy-egy gyerek jelezte, hogy fáj a feje. Én próbálkoztam, néha felemeltem a hangom (minden meggyőződésem ellenére), ők végig ordítottak, alapvetően egymással, hogy legyen végre csend. Azért barátságban váltunk el. Miután az utolsó gyerek távozott a teremből, én csendben szedegetni kezdtem a pedagógus-identitásom szilánkjait a kövezetről.

dráma

néptánc

számolás/kézműves

hiphop

egyik kedvenc gyerek meg a hagyományörzés