Hat napja esik az eső. Az esőt meg a hideget együtt egyébként sem bírom olyan jól, egy napig sem. Olyan helyen sem, ahol van fűtés, ami itt nincs sehol. Olyan helyen sem, ahol közben nem kell arra gondolni, hogy éppen hány házat visz el aznap a víz.
Múlthéten, az özönvíz előtt voltam a szocmunkásokkal családot látogatni. Nagyon vártam már, hogy a szélénél kicsit többet lássak a helyből, ahonnan a gyerekek jönnek, egyedül nyilván nem lehet sétálni, még a szolgálati pólóban sem annyira, a busztól a munkahelyig tartó séta sem volt jó az elején, pedig az csak a negyed szélén vezet.
 |
| ez a kedvenc házam a munkába vezető útról: egyrészt sárga az ajtó, másrészt egész évben karácsony van |
Egy kisbusszal mentünk, először egy olyan családot látogattunk meg, akiknek a háza veszélyben volt. Utcanevek itt csak elméletben vannak, tábla sehol, házszám alig, láttam egy kézzel rajzolt térképet egy másik szociális szolgáltatónál, akikkel útközben találkoztunk, a beköltözések, foglalások miatt gyakran rajzolhatják újra. Egy idő után megszűnt a betonút, egy-kocsinyi utcák tömege, szélen kis patak, házak nagy változatossága. A kertekben vagy döngölt föld (rendezettebb), vagy minden felhalmozva, hogy be sem lehet menni. A legtöbb festetlen, kezeletlen deszka, van egy pár színes, nagyon ritkán téglaházat is látni. Fényképezni nem lehet, a drogkereskedők nem annyira szeretik a dokumentációt.
 |
| ez a terület egy éve még üres volt, mostanra tele van kész vagy félkész házakkal. a messzebbik villanyoszlop már nem hivatalos, a negyed belsőbb részén csak ilyeneket lehet látni (ez is kint van még, a munkába vezető úton), a villany mindenhol ég, nappal is |
A lakóktól is nehéz infót szerezni "Itt lakom, de nem ismerek senkit" - mondja egy nő a lovaskocsiról, egy fiatal lánynál az utcanév helyett a család nevével próbálkozunk, a negyedik gyereket már ismeri, de nem tudja, hogy hol laknak. Találunk egy lelkészt, aki a negyedben lakik, valamelyik kisegyházhoz tartozik, ő mindenkit ismer, eligazít, kicsit szemrehány, hogy ha ő nem lenne, a lakókon senki nem segítene, vészhelyzetet mesél, hogy nem jön ki a mentő, gyorsan beszél, nem nagyon értem. Süt a nap, próbálom felülírni a banánpálma édeni kliséjét a fejemben (sikertelenül), így nagyon szürreál a táj, a szeméthegyek közül kandikálnak ki a pálmák, trópusi idill és súlyos nyomor.
Végül odaérünk a házhoz, rengeteg kutya az utcán, gyerekek fadarabokból bicikli ugratót készítenek épp, néhány odajön, megölel, itt is laknak a csoportjaimból. Két ház egymás mellett, a kertekbe befolyik a víz, az egyik helyen a házba is. Azt mondják, eddig csak a nagyobb esőknél volt ez, de most állandósult egy-két hete. Bemegyünk az udvarba, átevickélünk a vízen a lerakott deszkákon, kerítésrészeken, közben a kutyák ugatnak, egy kb. másfél éves kisgyerek sírva követeli az anyját, miközben az tárgyal a szocmunkással. Közben az udvaron téblábolnék, ha lenne mód, igazából inkább egy talpalatnyi helyet keresek, ahol meg lehet állni. A földön csempetörmelék, üvegszilánkok, bicikliváz, ruhák, műanyagzacskók és üvegek, lécek, drót, kaja, a kert végében szakadék, a befolyó víz tíz méteres kis vízesésként csatlakozik a völgy alján folyó patakhoz. A család elmondja, hogy már egy újságban is megjelentek a helyzet miatt, itt értem meg, hogy a befolyó víz a negyed szennyvize, ahogy a kis patak is, ami az utca szélén folyik. A kisgyerek továbbra is mezítláb rohangál a léceken, én meg egyáltalán nem értem, hogy hogyan van itt még bárki életben, hogy nem vitt még el mindenkit a kolera.
Ezután még megpróbáltunk megkeresni néhány családot, nagyjából sikertelenül, találtunk viszont egy csoda nénit, akinek a minden pusztulás közepén a deszkaháza előtti kertje tele volt gyönyörű virágokkal, ő meg mosolygott közülük, miközben beszélgettünk egy kicsit. Ezt a fényképet sajnálom a legjobban.
Egész délután arra gondoltam, hogy a legjobb lenne beleugrani egy kád domestosba, hátha az megszüntetné a nyomást is a mellkasban.
