Múlthéten, az özönvíz előtt voltam a szocmunkásokkal családot látogatni. Nagyon vártam már, hogy a szélénél kicsit többet lássak a helyből, ahonnan a gyerekek jönnek, egyedül nyilván nem lehet sétálni, még a szolgálati pólóban sem annyira, a busztól a munkahelyig tartó séta sem volt jó az elején, pedig az csak a negyed szélén vezet.
ez a kedvenc házam a munkába vezető útról: egyrészt sárga az ajtó, másrészt egész évben karácsony van |
Egy kisbusszal mentünk, először egy olyan családot látogattunk meg, akiknek a háza veszélyben volt. Utcanevek itt csak elméletben vannak, tábla sehol, házszám alig, láttam egy kézzel rajzolt térképet egy másik szociális szolgáltatónál, akikkel útközben találkoztunk, a beköltözések, foglalások miatt gyakran rajzolhatják újra. Egy idő után megszűnt a betonút, egy-kocsinyi utcák tömege, szélen kis patak, házak nagy változatossága. A kertekben vagy döngölt föld (rendezettebb), vagy minden felhalmozva, hogy be sem lehet menni. A legtöbb festetlen, kezeletlen deszka, van egy pár színes, nagyon ritkán téglaházat is látni. Fényképezni nem lehet, a drogkereskedők nem annyira szeretik a dokumentációt.
Végül odaérünk a házhoz, rengeteg kutya az utcán, gyerekek fadarabokból bicikli ugratót készítenek épp, néhány odajön, megölel, itt is laknak a csoportjaimból. Két ház egymás mellett, a kertekbe befolyik a víz, az egyik helyen a házba is. Azt mondják, eddig csak a nagyobb esőknél volt ez, de most állandósult egy-két hete. Bemegyünk az udvarba, átevickélünk a vízen a lerakott deszkákon, kerítésrészeken, közben a kutyák ugatnak, egy kb. másfél éves kisgyerek sírva követeli az anyját, miközben az tárgyal a szocmunkással. Közben az udvaron téblábolnék, ha lenne mód, igazából inkább egy talpalatnyi helyet keresek, ahol meg lehet állni. A földön csempetörmelék, üvegszilánkok, bicikliváz, ruhák, műanyagzacskók és üvegek, lécek, drót, kaja, a kert végében szakadék, a befolyó víz tíz méteres kis vízesésként csatlakozik a völgy alján folyó patakhoz. A család elmondja, hogy már egy újságban is megjelentek a helyzet miatt, itt értem meg, hogy a befolyó víz a negyed szennyvize, ahogy a kis patak is, ami az utca szélén folyik. A kisgyerek továbbra is mezítláb rohangál a léceken, én meg egyáltalán nem értem, hogy hogyan van itt még bárki életben, hogy nem vitt még el mindenkit a kolera.
Ezután még megpróbáltunk megkeresni néhány családot, nagyjából sikertelenül, találtunk viszont egy csoda nénit, akinek a minden pusztulás közepén a deszkaháza előtti kertje tele volt gyönyörű virágokkal, ő meg mosolygott közülük, miközben beszélgettünk egy kicsit. Ezt a fényképet sajnálom a legjobban.
Egész délután arra gondoltam, hogy a legjobb lenne beleugrani egy kád domestosba, hátha az megszüntetné a nyomást is a mellkasban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése