epilógus

A bozótvágó késes finálé után idővel megnyugodtak a kedélyek, a hangulathullámok elcsendesedtek, az élet a békés megszokás medrébe terelődött. Persze azért feszített tükrű hegyi tóvá nem alakultak a mindennapok a családokkal, kisebb fordulatok még akadtak, csak hogy eszembe se jusson unatkozni. Az egyik a pasi (első család férfitagja) kirohanása volt, amit emailben intézett, miután szakítottak az ex-anyukával. A kirohanás nekem szólt, három bekezdésben taglalta a felelősségemet a kapcsolatuk tönkretételében, szemrehányva, hogy nem költöztem el előbb, illetve, hogy nem töltöttem kevesebb időt a lakásban. Meg egyébként is hálátlan és kegyetlen vagyok, ha még nem tudnék róla. Utólag persze humoros figyelni, ahogy egy 48 éves férfi hirtelen óvodássá változik, de az adott pillanatban nem nagyon tudtam, hogy mi jövet még ki ebből a helyzetből meg a dühéből felém, ijesztőbb volt a dolog, mint mulatságos. Megkérdeztem pár embert a lehetséges kimenetelekről, többek közt az ex-anyukát is, aki nagyon sajnálta, hogy belevonódtam ebbe az egészbe, átérezte a félelmemet, a helyzet abszurditását, felajánlotta a pszichológusa segítségét, majd még aznap újra összejött a pasival. Ez legalább annyira szíven ütött, mint az email, de már túl vagyok rajta. A másik kanyar a mostani család exnőjével volt. Elutaztam pár napra, visszatérve a család elmesélte, hogy együtt töltötték a hétvégét a nővel, de nem akar tőle semmit (megy a seveled-senélküled forgatókönyv), kicsit beszélgettünk erről, majd kimentem a konyhába, ahonnan a ruhaszárító részleg nyílik. Mikor megláttam, hogy két fehérneműm közé diszkrét jelzésként fel van akasztva a nő bugyija, mint rúzsnyom a tükrön, karcolás a fatörzsön, hogy "itt jártam", nagyon sokat nevettem. Már a feltételezésen, hogy erre szükség van. Azóta már összebarátkoztunk, függetlenül a családdal való szappanoperától, úgy tűnik az ő történetükben sikerült visszaadni a szerepemet.
Egyébként itt minden csodálatos, aggodalomra semmi ok, én jól vagyok, a családokkal kapcsolatos események pedig rég a múlt ködébe vesztek azóta.

negyedik rész

Az új család egy egyedülálló pasi és a macskája, Díva. Egészen más környezet másik negyed, más élet. A folyóhoz közel, a régi áruraktáraktól nem messze van a ház, nincsenek aranyhalak, nincs kis tó, nincs udvar, vannak viszont a környéken favellák, kokaindílerek, kurvák (nem a sarkon, de nem messze). Az új családom negyvenpár éves, egyedülálló, gyerektelen, újságíró-zenész. Viszonylag sok figyelmet igényel, szeret beszél(get)ni, mely nagyrészt az általa előadott lazán kapcsolódó monológok végtelen láncolatát jelenti. A macska cirmos, fiatal, inkább goromba kutyaként viselkedik. Mikor felvázoltam a munkahelyemen a szituációt, mindenki kicsit csodálkozott, volt aki féltett, mondván: nem biztonságos helyzet ez. Én is kicsit bizonytalan voltam, a brazil kapcsolati viszonyokat elnézve minden elképzelhető, az első hét óvatosan telt, beszélgetve férfiak és nők közt lehetséges barátságról, kapcsolatokról, minden másról is, próbálva a sorok közt lejelezni a határaimat. Ő mesélt közben egy nőről, aki az utolsó kapcsolata volt, szétrombolta az életét, megcsalta minden barátjával, megszégyenítette a munkahelyén és más nyilvános terekben, most éppen perli (mármint a családom a nőt), kezdeményezett távolságtartást is, ha a nő hívja, nem veszi fel a telefont, vagy a huszadik hívásnál kiabálás van.
Az első ottlakott hét végén (aminek során egyszer sem sikerült reggel megtalálni a munkába vezető busz megállóját nem volt ágyam, az ablak egy része kitörve, csak nejlonnal befoltozva, kint meg még hideg), vasárnap volt az ex-család gyerekének szülinapja, habnak a tortán. Nekem kicsit fura hangulatban telt, de a pasi odajött köszönni a család többi része nyilván a nyakamba borult, végülis eltelt a délután, ha nem is felkavarodásmentesen. Valószínűleg ez is közrejátszhatott abban, hogy mikor hazaértem, egyszercsak azon vettem észre magam, hogy a kapuban elkezdett velem beszélgetni egy nő, aki már a lakásban van, mikor én rájövök, hogy csak az ex barátnő lehet, a macskát a nevén szólítja, a macska meg nem karmolja arcon, tehát sok időt töltöttek együtt. A család nincs otthon, leülünk a konyhában, javaslok egy cigaretta elszívást a stressz csökkentésére, ő elfogadja (miután csekkolta, hogy a kisszobában vannak a cuccaim és van egy ágy is, ergo nem alszom az exével, ez már biztos bizalomkeltő volt). Beszélgetünk, elmondja, hogy mennyire ment tönkre az élete, pszichiátriára került, gyógyszeres kezelés, illusztrálandó elővesz egy cipősdoboznyi (!) gyógyszert, hogy ezeket szedi. Közben felteszek egy teát is, mire szedi pontosan a melyiket, próbálom fenntartani a beszélgetést, depresszió, szorongás, agresszió, sorolja ő, tovább is, én hallgatom (pszichoterapeuta szülővel nem teljesen idegenek az ilyen típusú beszélgetések), csak egy pillanatra futott át az agyamon, hogy a forró víz és a nőben meglévő feszültség találkozása mit csinálhatna velem. Közben a család hazajött, így én abbahagyhattam a rögtönzött lelkitámasznyújtást, visszavonultam a szobámba. Ők kiabáltak, sírtak, kimentek a lakásból, aztán a család visszajött, teljesen kiborulva. Kicsit beszéltünk a helyzetről, én sokszor bocsánatot kértem, hogy hagytam megszállni a lakást, ő jelezte, hogy aggódik a biztonságomért, eltűnt a szobájában, majd visszatért egy 50 centi hosszú pengéjű alabárddal, hogy ez az ágya alatt van, elég éles, tudjak róla, ha esetleg szükség lenne rá. Ezen a ponton nagyon elkezdtem nevetni, jeleztem is, hogy ez egy viszonylag fura este volt eddig is, de most mégiscsak az a helyzet, hogy ő most labilis lelkiállapotban, kisírt szemekkel áll a szobám közepén egy bozótvágó késsel a kezében és az én védelmemről magyaráz, ez elég abszurd. Ezzel véget is értek a történesek arra a napra, meg a feszültségek is egy időre.

harmadik rész

A harmadik itt töltött hetem hétvégéjén megérkezés utáni képzést tartottunk három új önkéntesnek, a szállás az egyik önkéntes fogadócsaládjánál volt. Apa, anya, gyerek, nagypapa, mindenki iszonyatosan kedves, készséges, lelkes a jelenlétünktől, mindent megmutatnak, elmagyaráznak, viccelnek, főznek, igazi családi hangulat. Mikor vasárnap hazaértem, igyekeztem nem megzavarni a saját családom idilljét, tudván, hogy ugye ez fontos közös idő, mégis, mikor az anyuka odahívott magukhoz beszélgetni, majd egy kérdésemre nem tudván a választ, megkérdezte a pasit, hogy ő mit tud erről, és a pasi csak hozzá volt hajlandó beszélni, rám nézni sem, akkor egy kicsit kellemetlenül éreztem magam. Erős a brazil családi határ, de hogy ennyire... Ezen kicsit szomorkodtam, a szomorkodást meg elmondtam a bébiszitternek a napi sorozatnézés program szünetében. Hogy kicsit nyomasztó úgy élni, hogy valakinek a terhére vagyok. Nagyon megértette. Majd két nap múlva az anyuka leült velem beszélgetni, hogy mi van pontosan, mert a bébiszitter elmondta a mindenes senhor C.nek, hogy nem érzem magam jól, nem tudja, mit csináljon, senhor C. elmondta az anyukának, aki beszélt a bébiszitterrel, hogy pontosan mit mondtam, majd a végén sort kerített rám is. Persze ezek a kommunikációk mind a háttérben mentek, mint egy jó sorozatban. Aztán az anyuka leült a pasival, hogy megjavítsa a helyzetet, még egy mediáció a pszichológusnál, a végeredmény pedig az lett, hogy költözzek el, lehetőleg minél hamarabb. Az anyukával sírtunk, a végeredmény mégis ez lett. Ő elkezdett nekem új családot keresni.