A minap rájöttem, hogy azért is félek, mert amikor megkérdezik, hogy tetszik-e a város, hogy érzem magam, akkor általában arról beszélek, hogy mennyire nem tudok mit kezdeni itt a közbiztonság hiányával (egyértelműen ez a kultúrsokkom, az összes többi elhanyagolható). Nem is az az izgi, hogy az emberek mennyire erősítenek rá a szorongásomra ("igen, nagyon kell vigyázni, hálistennek velem még sosem történt semmi, de..." - egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány kirabolt emberrel találkoztam itt, igaz az is magasabb, mint az otthoni átlag), hanem hogy hány emberrel beszélem meg ezt, naponta. Mert itt az emberek beszélgetnek. Idegenekkel. Persze külföldi vagyok, ami nagyjából a köszönés után kiderül (a fogadócsaládom szerint meg sem kell szólalnom, hogy látsszon: nem vagyok brazil, mert a brazil nők ringatózva járnak, benne van a lépésükben a szamba), ami lehet figyelemfelkeltő, meg kommunikáció könnyítő, de még nem indokolja, hogy a buszmegállóban megkérdezett nő (erre jár-e az a busz, ami) továbbkérdezzen, majd lecsippantsa a saját kártyájáról az én jegyemet is, szóra sem érdemes, mondja ő. Hogy a taxis, a kisbuszsofőr meg a random kiállításon összetalálkozott random szobrászművész megköszönje a munkámat, amiről csak két mondatot hallott, de már az is meghatotta. Hogy a buszon mindennap köszönünk a buszvezetővel meg a jegypénztárossal (nem azért mindig ugyanazok, hanem mert ez a szokás), az utóbbival néha viccelünk is, mert ott legalább 15 másodpercet el kell tölteni a forgóajtó miatt.
A taxisok külön fejezet (életemben ennyit nem taxiztam, itt este 9 után ugye nem ajánlott más közlekedési mód), beszélgettem már politikáról, korrupcióról, a vébéről, szegénységről, mesélnek Brazíliáról, én hozzáadom a magyar valóságot. Egy pár napja rájöttem, hogy meg akarok tanulni cavaquinhón játszani (gitár, mint az ukulele, csak brazil), tegnap teljesen véletlenül egy olyan taxiba szálltam be, ahol a vezető épp letette maga mellé a gitárját. Az út végére megállapodtunk, hogy nem veszem meg a régi hangszerét, de felírt pár fontos dalt, szerzőt. Kezet fogunk, mint általában, majd megvárja, hogy beérjek a házba, mint általában. Lehet, hogy van veszély, de van vigyázás is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése