munka

Két hónap után ideje bevallani, hogy mit is csinálok itt hivatalosan, az idő nagy részében, úgy életmódszerűen. Egy szociális centrumban dolgozom, ami egy favellában van (itteni mondás szerint villában, mert a favella az, ami egy dombon, hegyen van, a villa ugyanaz a struktúra, csak sík terepen, magyaroknak adatott bele humorfaktor), viszonylag messze a városközponttól, illetve minden lakhatásomtól is. Ezen a környéken csak különböző szegénynegyedek vannak, kicsit eltérő profillal (nagyon veszélyes/ kokain elosztóhely/ ebben a parkban szokták elásni az embereket/ stb.), ahol dolgozom, az egy nyugisabb rész. A centrumba szociális alapon kerülnek be gyerekek, mindenki a közeli negyedekben lakik, 6-15 éves kor között járhatnak ide, amíg az iskolát is látogatják. Délelőtti és délutáni turnus van, aki délután jár iskolába, az jön délelőtt és fordítva. A gyerekek csoportokra osztva vesznek részt különböző foglalkozásokon, én vegyesen vagyok kicsikkel és nagyobbakkal, általánosabb foglalkozásokon és speciálisabbakon, mint hipphopp és néptánc órán, meg persze drámán. Feladataim a következők (eddig): gyerekek kordában tartása, amíg a trambulinhoz állnak sorba, illetve egy ugye ugrál; repülő/hajó/bármi (ami kivitelezhető 20 hétévessel) hajtogatása; angol tanítás a legkisebbeknek (tevékenység fedőneve maradjérdekesmaradjéletben), segédkezés a brazil himnusz rappesítésében; zsonglőrködés gyakoroltatás három labdával; improvizációs gyakorlatokban való részvétel sérült fiatalok drámafoglalkozásán; néptáncóra/kapálás/sportfoglalkozás keretében focikapusi feladatok ellátása szépkorúakkal karöltve (hetente egyszer idősekkel is vagyok). Ezek persze kiemelt igazgyöngyök a megfigyeléssel töltött órák tengerében, amik néha unalmasak, máskor szorongáskeltőek, vagy csak elviselhetetlenül sokáig tartanak, sokszor nehéz bevonódni, a tanárok nem mindig adják át az infókat (felkészülök egy foglalkozásra, ami aztán elmarad vagy nem abba az irányba megy tovább, ahova előző alkalommal tartott). Történt már az ellenkezője is, múlthéten egyedül hagytak 27 vegyeskorú gyerekkel, hogy drámázzak velük valamit. Mint egy beatles koncert eleje, a hangerő és a hangmagasság is ott volt, egy órán keresztül, csak a zene nem kezdődött el, helyette a pillanatnyi szünetekben egy-egy gyerek jelezte, hogy fáj a feje. Én próbálkoztam, néha felemeltem a hangom (minden meggyőződésem ellenére), ők végig ordítottak, alapvetően egymással, hogy legyen végre csend. Azért barátságban váltunk el. Miután az utolsó gyerek távozott a teremből, én csendben szedegetni kezdtem a pedagógus-identitásom szilánkjait a kövezetről.

dráma

néptánc

számolás/kézműves

hiphop

egyik kedvenc gyerek meg a hagyományörzés