Ma a hiphop órán készültünk a pénteki békemenetre (caminhada do paz), a gyerekekkel rigmusokat találtunk ki, galambot meg békejelet festettünk lepedőkre, közben ment a duma is. Van kb. három-öt kérdés, amit a gyerekek naponta három-ötször feltesznek: a honnan jöttél/te is német vagy, mi is a neved - általában ez az első kettő, aztán jön a hány éves, ennek függvényében pedig vagy az értetlenség (ilyen öreg, mit keres itt/merengés az élet folyásán), vagy az és van-e gyereked. Ma nagyjából ebben a sorrendben játszottam le két fiúval az első három kérdést, majd a váratlan folytatás: az anyukám is huszonkilenc éves (egyik gyerek), az enyém is (a másik). És ti hány évesek vagytok, kérdezem én, tizenkettő, mondják ők. Tisztában vagyok sok idevonatkozó szociológiai elmélettel, láttam már közelről tizenéves terhes lányt, többet is, de valahogy most szíven ütött a tény, hogy lehetne akár egy tizenkét éves gyerekem, ha abban a favellában élnék, ahol dolgozom. Favella nélkül is lehetne, persze.
Ha a fogadó családom gyereke lennék, akkor még nem lenne gyerekem, valószínűleg jogász lennék (minden gyerek jogot végzett a családból), már lett volna pár plasztikai műtétem (a koordinátorom nem ismer olyan harminc fölötti nőt, akinek ne lett volna), fogszabályzóm talán még mindig lenne (itt ezt imádják, mindenkinek van, negyven fölött is), saját lakásom a saját pénzemből (ez nem biztos, de az itteni anyukámnak ilyenkor már volt), és már párszor kötöttem volna élettársi szerződést (itt nem házasodnak feltétlenül, de ezt csinálják hosszabb kapcsolatoknál).
A favella kilátásait még nem látom a tizenkét éves gyereken túl, de holnap elvileg megyünk családot látogatni a szocmunkással, majd mesélek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése