brazil lélek

Egy átlagos pénteki munkanapnak indult. Amikor beértem, feltűnő nyugalom volt az udvaron, gyerekek sehol, kiderült, hogy továbbképzési nap van, délelőtt előadások, délután workshopok a régióban dolgozó szociális szakembereknek (tanárok, szocmunkások, stb.). Aztán egyszer csak egy körben találtam magam ahol energiát adtunk egymásnak (zenével és dülöngéléssel súlyosbítva), elmondták, hogy a közösségi terápiához nem kell sok minden, csak szeretet (a családterapeuta és az akadémikus énem rögtön fészkelődni kezdett), majd együtt köszöntöttük tapsolva és énekelve azokat a csoporttagokat, akiknek a hónapban van a szülinapjuk (parabéns cigano, azaz cigány köszöntés az aktus elnevezése). Nem tartom magam nagyon cinikusnak, de ezen a ponton nehezen tudtam lenyomni a röhögést. Aztán körülnéztem, és az egyébként szintén nem nagyon elszállt kollégáim arcán valami megnyugtató belefeledkezés volt. Ettől megnyugodtam. Itt mintha mindenkiben lenne egy kis paulocoelho, de annyira jól áll nekik, olyan természetes, annyira szerethetőek ezzel együtt, vagy pont emiatt, hogy a végén már én is lelkesen kapcsolódtam bele az indián körbe és ölelgettem végig mindenkit, aki szembejött.